Cikkek, írások - A merville-i üteg
Az alábbi részlet Cornelius Ryan: "A leghosszabb nap" című könyvéből való, a merville-i ütegnél végrehajtott rajtatütésről szóló olvasmányos beszámoló, mely a támadásban résztvett veteránok beszámolója alapján készült. Reméljük, élvezetes kiegészítése az ugyanerről a támadásról szóló küldetésnek.
A brit zónában, majdnem öt kilométerre a Sword-szakasztól keletre Terence Otway alezredes és emberei erős géppuskatűzben feküdtek a Merville-erődöt körülvevő drótakadályok és aknamezők szélén, majdnem a parton. Otway helyzete kétségbeejtő volt. Sohasem számított arra a több hónapig tartó gyakorlatozás során, hogy a parti üteg szárazföldi-légi megtámadásának kidolgozott terve minden részletében úgy fog végbemenni, ahogyan tervezték. De a terv teljes és tökéletes meghiúsulására sem volt felkészülve. Pedig valahogyan ez történt.
A bombatámadás nem sikerült. A különleges vítorlázóosztag elveszett, és vele együtt a tüzérség, a lángszórók, az aknavetők, az aknakeresők és az ostromlétrák. A 700 főnyi zászlóaljból Otway csak 150 katonát talált meg, s a 200 fős üteg elfoglalására ezeknek a katonáknak csak puskájuk, géppuskájuk, gránátjuk; néhány Bangalore torpedójuk és egy nehézgéppuskájuk volt. A nehézségek ellenére Otway emberei mindennel megküzdöttek, ragyogóan rögtönöztek.
Drótvágókkal réseket vágtak a külső drótakadályokban, és elhelyezték a rendelkezésre álló néhány Bangalore torpedót, hogy felrobbantsák velük a többí akadályt. Egy csapatnak sikerült ösvényt tisztítania az aknamezőn keresztül. Hajmeresztő művelet volt. A kezükön és térdükön kúsztak a holdfényes mezőn az üteg felé, tapogatva keresték a kioldó drótokat, és a talajt szurkálták maguk előtt a- szuronyukkal. A 150 ember most ott lapult az árkokban és a bombatölcsérekben, bokrok és kerítések mellett, várva a parancsot a támadásra. A 6. légiszállítású hadosztály parancsnoka, Gale tábornok azzal igazította el Otwayt, hogy „csak olyan elhatározásra juthat, amelyben a közvetlen támadás nem szenvedhet kudarcot. .." Otway tudta, ahogy körülnézett emberein, hogy nagyok lesznek a veszteségei. De az üteg lövegeit el kell hallgattatni különben lemészárolják a Sword-parton áthaladó katonákat. A helyzet kétségbeejtően nehéz, gondolta, de nem volt más választása. Támadnia kellett. Tudta ezt, de azt is, hogy a gondosan kidolgozott terv utolsó része nem valósulhat meg. A három vitorlázógép, amelynek az ütegre kell leereszkednie, mikor a földön már megindult a támadás, csak akkor száll le, ha különleges jelzést lát: aknavetőből kilőtt világító lövedéket. Otwaynek nem volt sem ilyen lövedéke, sem aknavetője, mindössze rakétapisztolyhoz való jelzőlövedéke, de ezt csak arra használhatta, hogy a támadás sikerét jelezze. Elúszott hát az utolsó esély is, hogy segítséget kapjon.
A vitorlázórepülők pontosan érkeztek. A vontató repülőgépek fényjeleket adtak, és aztán elengedték a vitorlázógépeket. Csak két vitorlázógép volt, mindegyik körülbelül 20 embert szállított. A harmadik levált a vontatókötélről a Csatorna fölött, de épségben visszavitorlázott Angliába. Az ejtőernyősök hallották a gépek suhogó neszét, amint az üteg fölé érkeznek. Otway tehetetlenül figyelte, ahogy a vitorlázók a holdfényben egyre lejjebb ereszkednek, köröznek ide-oda, a pilóták kétségbeesetten keresik a jelt, melyet ő nem tudott megadni. Amikor lejjebb jöttek, a németek tüzet nyitottak. A géppuskák, melyek eddíg az ő katonáít kényszerítették mozdulatlanságra, most a vitorlázók ellen fordultak. Húsz milliméteres nyomjelző lövedékek csapódtak a védtelen vitorlázók vászontestébe. De azok csak tovább köröztek a terv szerínt, eszeveszetten kutatva a jelzés után. Otway kétségbe volt esve, szinte sírt, de nem tehetett semmit.
Azután a vitorlázók feladták. Az egyik irányt változtatott, és hat kilométerrel arrább szállt le. A másik olyan alacsonyan repült a várakozó, szorongó katonák fölött, hogy Alan Mower és Pat Hawkins közlegény azt hitte, nekivágódik az erődnek. Az utolsó pillanatban felemelkedett, és végül egy közeli erdőbe zuhant. Néhányan ösztönösen felugrottak a rejtekhelyükről, hogy segítsenek az életben maradottakon. Nyomban visszaparancsolták őket.
- Ne mozdulj! Mindenki a helyén marad! - suttogták a feldúlt tisztek.
Most már nem volt mire várni. Otway parancsot adott a támadásra. Mower közlegény hallotta, amint így kiált:
- Mindenki előre! Foglaljuk el ezt a rohadt üteget! És indultak előre.
A Bangalore torpedók fülsiketítő dörrenéssel lyukakat robbantottak a drótok között.
- Rajta! Előre! - kiáltotta Mike Dowling főhadnagy.
Újra megszólalt egy vadászkürt az éjszakában. Otway ejtőernyősei ordítva és tüzelve rohantak bele a robbanások okozta füstbe, a drótokon át. Előttük, túl az aknacsapdás senkíföldjén, túl a katonákkal teli lövészárkokon és géppuskaállásokon ott derengtek az üteg körvonalai.
Hirtelen vörös fények villantak az előretörő katonák feje fölött, és ugyanabban a pillanatban géppuskák, Schmeisser géppisztolyok és puskák tüze ontotta rájuk a halált. Az ejtőernyősök lebuktak, kúsztak, futottak, a földre vetették magukat a gyilkos zárótűzben, aztán megint felkeltek, és futottak tovább. Gránáttölcsérekbe ugrottak, majd felpattantak, és nyomultak újra előre. Aknák robbantak. Mower közlegény fájdalmas üvöltést hallott, majd valaki azt kiáltotta:
- Állj! Állj! Mindenütt aknák!
Jobbra egy csúnyán megsebesült tizedest látott, aki a földön ült, és integetett a többieknek, hogy ne menjenek a közelébe, és azt kiabálta:
- Ne gyertek ide! Ne gyertek ide!
Alan Jefferson főhadnagy a többiek előtt haladt, és a fegyvereket, az aknák robbanását és az emberek ordítását túlharsogva fújta a vadászkürtjét. Sid Capon közlegény hirtelen aknarobbanást hallott, és látta, hogy Jefferson felbukik. A főhadnagy felé rohant, de Jefferson azt kiáltotta:
- Tovább! Előre!
Aztán Jefferson a földön fekve újra a szájához emelte a kürtöt, és elkezdte fújni megint. Ordítás, síkoltás és gránátrobbanások olvadtak össze egyetlen hangzavarba, amikor az ejtőernyősök rávetették magukat az ellenségre a lövészárkokban és kézitusát vívtak velük. Capon közlegény, amikor a lövészárokba jutott, két némettel találta szemben magát. Az egyikük gyorsan a feje fölé emelt egy vöröskeresztes dobozt annak jeléül, hogy megadja magát, és azt mondta:
- Ruszki! Ruszki!
Orosz „önkéntesek" voltak. Egy pillanatig Capon nem tudta, mitévő legyen. Aztán látott más németeket is, akik megadták magukat, ejtőernyősök kísérték őket végig a lövészárokban. Átadta nekik a maga két foglyát, és folytatta útját az üteg felé.
Otway, Dowlíng főhadnagy és mintegy 40 katona már elszántan harcolt ott. A katonák, akik megtisztították a lövészárkokat és a géppuskaállásokat, körbefutottak a földsánccal körülvett betonerődök mentén, géppuskájukkal tüzeltek, és kézigránátokat dobtak a lőrésekbe. Véres és vad harc volt. Mower és Hawkins közlegény és egy golyószórós átrohant az aknavetők és a géppuskák tűzözönén, elérte az üteg egyik oldalát, egy nyított ajtót talált, és berohant. Egy halott német géppuskás feküdt a folyosó földjén, úgy látszott, nincs is ott senki más. Mower a másík két embert az ajtónál hagyta, ő maga pedig végigment a folyosón. Egy nagy terembe ért. Ott állt egy nehézágyú a talpazatán. Mellette nagy mennyiségű lőszer volt felhalmozva. Mower visszarohant a többiekhez, izgatottan közölte tervét az egész hóbelevanc felrobbantására, gránátokat akart a sok lőszer közé vágni. Erre azonban már nem maradt idejük. Ahogy ott álltak mind a hárman és erről beszéltek, robbanás szele érte őket. A golyószórós azonnal meghalt. Hawkins megsebesült a gyomrán. Mower úgy érezte, mintha a hátát „ezer izzó tűvel fölhasították volna". A lába nem engedelmeskedett. Rángatózott - ahogy a haldoklók szoktak vonaglani. Biztos volt benne, hogy meg fog halni, de nem akarta így végezni, ezért segítségért kezdett kiabálni. Az anyja után kiabált, őt hívta segítségül.
Az ütegben a németek máshol is megadták magukat. Capon közlegény éppen akkor érte utol Dowling katonáit, amikor „a németek egymást lökdösték előre egy erődkapuból, és könyörögve adták meg magukat". Dowling csapata széthasította két ágyú csövét, egyszerre két-két lövedéket lőttek ki belőlük. Ideiglenesen használhatatlanná tették a másik kettőt is. Azután Dowling megtalálta Otwayt. Odaállt az alezredes elé, jobb kezét a mellkasa bal oldalára tapasztotta. Jelentett:
- Az üteget parancs szerint elfoglaltuk, uram. A lövegeket harcképtelenné tettük.
A csata véget ért, mindössze tizenöt percig tartott. Otway kilőtt egy sárga jelzőrakétát - a siker jelét - rakétapisztolyából. Egy angol felderítő repülő meglátta, és rádión jelentette az Arethusa cirkálónak, pontosan negyedórával azelőtt, hogy a cirkáló tüzet nyitott volna az ütegre. Otway híradós tisztje egyidejűleg galambpostán kiküldött egy megerősítő üzenetet. Magával hurcolta a madarat végig a harc közben. A madár lábán egy műanyag kapszulában volt egy papírcsík a következő rejtjeles szóval: Hammer (kalapács). Néhány pillanat múlva Otway Dowling főhadnagy élettelen testére bukkant. Már akkor haldokolt, amikor a jelentését megtette.
Otway kívezette viharvert zászlóalját a merville-i ütegből. Az már nem az ő feladata volt, hogy megvédje az ütegállást a lövegek használhatatlanná tétele után. Az embereire még más D-napi feladatok vártak. Csak 22 foglyot ejtett. A 200 németből 178 meghalt vagy haldokolt, és Otway is majdnem a felét elvesztette embereinek - 70 halottja és sebesültje volt. A sors iróniája, hogy a négy löveg csak feleakkora kaliberű volt, mint eredetileg gondolták. Negyvennyolc óra múlva a németek újra visszatérnek az erődbe, és két ágyúval még mindig lőni tudják a partot. De a következő néhány kritikus órában a merville-i üteg néma és elhagyatott.
A legtöbb súlyos sebesültet hátra kellett hagyniuk, mert Otway embereinek sem elegendő orvosi felszerelésük nem volt, sem szállítóeszközük, hogy elvihessék őket. Mowert egy szál deszkán cipelték el. Hawkins sebesülése borzalmas volt, őt meg sem lehetett mozdítaní. Mégis mindketten életben maradtak, még Mower is - ötvenhét szilánkkal a testében. Az utolsó dolog, amire Mower emlékezett, amikor elvonultak az erődből, Hawkins kiáltása volt.
- Gyerekek, az isten szerelmére, ne hagyjatok itt!
Aztán a hang egyre gyengült, és Mower jótékony eszméletlenségbe zuhant.
Ha tetszett az írás, játszd végig a küldetést!
- A rovat további cikkei:
- A hosszú lejtő - A harkovi csata előestéje
- A kitörés túra - 2007
- A Margitsziget védelme
- A Würzburg-radar megszerzése - 1. rész
- A Würzburg-radar megszerzése - 2. rész
- Az alföldi csata - archív fotók
- Billnitzer Ernő altábornagy ügye: új eljárás
- Egy kis falu a frontvonalban
- Eredeti Tigrisek
- Háborús propaganda - Ilja Ehrenburg írásai
- Hadijáték Hódmezővásárhelyen - A film
- Második világháborús hadijáték
- Michael Wittman
- Waldemar Lenz őrmester története Billnitzer Ernő tábornokról
